A magyar katonazene története- kiállítás a HEMO- ban

A katonazene alig fiatalabb magánál az emberiségnél. A fúvós hangszerek már a korai társadalmak hadseregeiben kettős célt szolgáltak: egyrészt pontos és világos jelrendszer alapján a harcolók felé egyfajta kommunikációs eszközként szolgáltak, azaz mikor, merre kell támadni, esetleg visszavonulni. Másodlagos szerepe sem volt lebecsülendő: a pszichikai hadviselés részeként a harsogó zene megfélemlítette az ellenséget. A tizenhatodik században a török hódoltság adott új dimenziókat a katonazenének. Ekkortól a fent említetteken kívül kultúraközvetítő szerepe is volt a muzsikának. A tizennyolcadik századi Európában francia és porosz mintára szerveződtek a seregtestek, ezek már tudatosan alkalmazták a katonazenét. Az igazi nyitás a civilek felé a tizenkilencedik századra tehető: a folyamatosan bővülő hangszerkészlettel dolgozó zenekarokat már a szórakoztatóipar csatamezőin is bevetették- lásd honvédbanda szól a Stefánián. A huszadik század világégéseibe masírozó katonákat is zene kísérte: lelkesítette a vágóhídra vonulókat, mint ahogy sírjaik felett is szólt a katonanóta. A szelidülő világban katonai díszelgések, tiszteletadások, állami ünnepek- és ahogy hétvégén Szolnokon- közönségszórakoztatás okán fújják a magukét a rezesbandák. A katonazene kommunikációs szerepe megszűnt, a hígh- tech korszakban a parancstovábbításnak, megfélelmítésnek hatékonyabb eszközei vannak. A honvédbanda szórakoztat és nosztalgiát ébreszt.